Kolos-Lakatos Tamás

Kolos-Lakatos Tamással beszélgetek, aki a Babits Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd Új-Mexikóban az UWC-USA iskolában tanult tovább, később az MIT-n szerzett mester- és doktori fokozatot repülőmérnöki szakon, és ma a REGENT nevű deep-tech startup termékstratégiai igazgatója. Szeretettel köszöntelek.

Köszönöm a meghívást.

Visszatekintve a Babitsban töltött éveidre, hogyan formálta a látásmódodat az iskola közösségi élete – például a Túlélő programok és a rengeteg egyéb tanórán kívüli tevékenység?

Nagyon pozitív és élményekben dús emlékeim vannak a Babitsban töltött évekről, és ez mind a diákoknak, a tanároknak és az ott dolgozóknak – a portától a konyháig – köszönhető. Életre szóló barátságokat kötöttem mind a tanteremben, mind azon kívül. A rengeteg tanulmányi vetélkedő, matek- és fizika-felkészítők, a délutáni tájfutó edzések és hétvégi versenyek, a karácsonyi koncertek, a tenisztáborok, a Túlélők és még sorolhatnám, mennyi mindennek lehettem részese. Ezek mind nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy később különböző ösztöndíjakkal külföldön folytathassam a tanulmányaimat.

A gimnázium utolsó évét már Új-Mexikóban töltötted az Armand Hammer United World College-ban (ma UWC-USA). Mekkora ugrást jelentett ez kulturálisan és tanulmányilag?

Igen, a gimnázium utolsó évét már Új-Mexikóban kezdtem, köszönhetően a United World Colleges magyarországi bizottságának támogatásával. Abban az évben közel 600 jelentkező volt, közülük hatan kaptak ösztöndíjat. A UWC nem csak egy iskola, hanem egy mozgalom és egyfajta életfilozófia is, amely a kultúrákon átívelő megértést és a sokszínűséget helyezi a középpontba. A Babitsból én voltam a második diák, aki UWC iskolában tanulhatott tovább.

Viccesen alakult, hogy eredetileg a norvég UWC iskolába kaptam az ösztöndíjat, de aztán a két iskola cseréltek, és végül Új-Mexikóban kötöttem ki. Emlékszem, amikor felhívtak a magyar bizottságtól, hogy van egy kis változás a tervben – földrajzból mindig kiváló tanuló voltam, de azért elő kellett vennem az atlaszt, hogy megnézzem, hol is van Montezuma.

Az UWC iskolákban a délutáni foglalkozások ugyanolyan fontosak, mint az osztálytermi tanulmányok. Én fotósklubot és repülőmodellező szakkört alapítottam, ázsiai és afrikai táncokat tanultam, részt vettem a helyi település újrahasznosító programjában, és versenyszerűen frizbiztem. Az időm nagy részét azonban a túraprogram és a hegyimentés tette ki. A tájfutás és a Túlélők nagyon sokat segítettek abban, hogy sikeresen vizsgázzak és a hegyimentő csapat tagja lehessek.

Honnan ered a repülés iránti szenvedélyed?

Még általános iskolás voltam, amikor a családommal Angliába repültünk nyáron, és a pilóták meghívtak a pilótafülkébe. A sok műszer, a kilátás és a felhők feletti kalandozás azonnal felkeltette az érdeklődésemet. A gimnáziumi évek alatt pedig szinte minden hétvégét a dunakeszi repülőtéren töltöttem, és hamarabb tanultam meg vitorlázórepülőt vezetni, mint autót.

Az MIT-n mester- és doktori fokozatot is szereztél. Milyen élmény volt bekerülni és ott maradni?

Az MIT-t mindenki ismeri, és ennek jó oka van. Bekerülni nem könnyű, bent maradni talán még nehezebb. Az egyetemen úgy mondjuk, hogy ide járni olyan, mintha egy tűzcsapból inna az ember. Nagyok az elvárások, rengeteg lehetőség nyílik, de keményen meg is kell dolgozni érte. A kutatómunka a mesteri és doktori program lényege – a hétvégék is inkább a laborhoz tartoznak, mint a pihenéshez. Én a szárny végi örvények hatását vizsgáltam a repülőterek és légterek kapacitására. Volt, amikor ezt két perc alatt kellett elmagyaráznom Buzz Aldrinnak a folyosón – az MIT-n nem lehet tudni, kivel fut az ember össze.

Mi motivált arra, hogy a repülési tanácsadói pályát elhagyva csatlakozz a REGENT nevű startuphoz?

A doktori után repülési tanácsadó cégnél dolgoztam, légitársaságokkal és repülőterekkel – Los Angelestől London Heathrow-n át egészen a budapesti Liszt Ferenc Repülőtérig. Az évek során világossá vált számomra, hogy a rövid távú regionális repülés jelenlegi formájában nem fenntartható. 2021 végén egy konferencián hallottam először a REGENT-ről. Két MIT-s repülőmérnök alapította, és ugyanarra a problémára kerestek megoldást, csak más megközelítésből. Néhány hét múlva már az irodájukban találtam magam egy egész napos állásinterjún, két héttel később pedig már ott dolgoztam.

Mit tudhatunk a REGENT-ről és a seaglider technológiáról? Mi az a párnahatás?

A REGENT 2020 végén alakult Bostonban, ma már 130 fős csapat vagyunk. A cég seaglider-eket fejleszt – ezek olyan járművek, amelyek a párnahatás elvén működnek. A párnahatás során a jármű alacsony magasságban a víz felszíne által visszavert levegőn „úszik”, így jelentősen csökken a légellenállás és az energiafogyasztás. A mi gépünk teljesen elektromos, 12 utast szállít maximum 300 km-es távolságra, 300 km/órás sebességgel. A kikötőben hajóként közlekedik, majd kiemelkedik a vízből és párnahatásban repül. Szabályozási szempontból hajónak minősül, mert soha nem emelkedik egy szárnyfesztávnál magasabbra.

Termékstratégiai igazgatóként mi a feladatod, és hogyan kapcsolódik össze a mérnöki háttered az üzleti stratégiával?

A jövőbeli termékek és fejlesztési ütemterv kidolgozásáért felelek, hogy az összhangban legyen a piaci igényekkel és a technológiai lehetőségekkel. Szorosan együtt dolgozom a mérnöki, gyártási és felsővezetői csapatokkal. A legnagyobb kihívás az egyensúly megtalálása: egy kiváló műszaki megoldás mit sem ér, ha az üzleti modell nem működik. Olyan gépet fejlesztünk, ami repülőgép sebességével közlekedik, de a költségei inkább egy hajóéhoz hasonlítanak.

Szerinted mikor válhat mindennapossá ez a zéró emissziós közlekedési forma a tengerparti régiók lakói számára?

Jelenleg az első teljes méretű prototípus tesztelése zajlik – én is gyakran ülök a kísérő hajón a tesztek során. Az új gyárunk az év második felében nyílik meg, és a tervek szerint jövő év végén már szállítjuk az első gépeket az ügyfeleknek. Természetesen idő kell ahhoz, hogy ez a közlekedési forma valóban mindennapossá váljon.

Ha visszagondolsz a gyerekkorodra, milyen álmaid voltak? Hol tart most az életed ezekhez képest?

Kiskoromban pilóta akartam lenni – a pilótafülke-látogatás és a vitorlázórepülés teljesen magával ragadott. Aztán jött Új-Mexikó, Florida, az MIT, és folyamatosan alakultak a tervek. Most pedig valami egészen újnak lehetek a részese. Néha ülök a hajónkon és nézem, ahogy a gépünk kiemelkedik a vízből és elsuhan mellettünk. Talán ennél izgalmasabban nem is alakulhatott volna.